(regény, 673 oldal, PDF)
Szökőkút permetezi vizét Barcelonában, csőrét szárnya alá dugó, fehér kő alka-szoborral a tetején. A fröccsenő vízcseppek megcsillannak a délután lebukó napfényében. Tamra és kutyája, Mira játszanak a szökőkútnál. Tamra fröcsköli a kifolyó vizet, Mira a szájával oda-odakap, próbálja elkapni. Gyerekek csatlakoznak hozzájuk, egy nyolc éves forma, göndör hajú kislány, és egy két év körüli kisfiú, göndören mosolygó apjukkal. A nap fényében mozgásuk lassúnak, álomszerűnek tűnik. A gyerekek nevetése betölti a teret.
Tamra belülről éli és kívülről látja is a jelenetet. Ott és akkor azt érzi, ha címet kellene adnia neki, akkor ezt adná: “Időtlen”. Akkor még úgy érzi, hogy ha az idő nem telik, ha megáll, és lebeg az örökkévalóságban, az maga a boldogság. Még nem tudja, hogy ennek a napnak az estéjén utoléri őt is a toborzás nagyszabású, diadalmasan könyörtelen gépezete, és nem is sejti, hogy megváltozik majd az időről és az időtlenségről alkotott véleménye 3 év és 25 ezer fényévnyi űrutazás után, útban a Sagittarius A közelében lévő, négy millió naptömegű fekete lyuk felé.
