Homeway

Írta: Ran Acyl

Fordította: Mira Sharidy

A Homeway besuhant az állomásra, de a remegő sínek már azelőtt jelezték az érkezését, hogy feltűnt volna a horizonton. A szél olyan elszántan száguldott a koromfekete vonat mellett, mintha a csavarokat akarná kipattintani az illesztékekből. A hangszórókból méhzümmögés-hangú géphölgy hangja csendült fel:
– Homeway! Az Oslóba továbbinduló gyorsvonat hamarosan megérkezik, a hetedik vágány mellett kérjük, vigyázzanak!
Ed Elsker hátralépett a fehér záróvonalról, amikor a Homeway elhúzott mellette. A vonat mellet kavargó szél megragadta a férfi kabátját, és a szegélyénél fogva a nyaka köré tekerte. A fékek a sínekhez nyomódtak, a vonat fémes csikorgással megállt.
– Szóval, most már egészen biztos, hogy itt akarsz hagyni minket? – kérdezte egy tompa hang Ed Elsker mögött, arra késztetve a férfit, hogy levegye a tekintetét a hatalmas vonatról, és régi bajtársa, Boo Walder felé forduljon.
– Igen, itt az ideje, hogy visszatérjek – mondta Ed. – Ez a munka túl sokáig tartott itt, és most már nem lesz szükséged a segítségemre.
Boo harsány nevetése sűrű lehelet-felhők közt szánkázott ki a hideg levegőbe.
– Öregem, a te segítséged mindig jól jön! Úgyhogy ha egy kis izgalomra vágysz, csak pattanj fel a Homewayre, és tedd újra a tiszteleted minálunk!
Ed Elsker bólintott, megölelte barátját, és a nyitott vagonajtók felé indult a bőröndjeivel.
A kocsik belsejében tágas fülkék voltak, a fülkék tele utasokkal. Izgatott hangok szűrődtek ki az ajtók mögül, és a be nem húzott függönyökön keresztül Ed Elsker megfigyelhette a hangokhoz tartozó arcokat. Tolta a bőröndjeit a folyosó vörös szőnyegén, és addig-addig kukucskált be a fülkékbe, amíg végül a legutolsó ajtón megkönnyebbülten surranhatott be egy üres fülkébe. A kívülről ultramodernnek tűnő vonat belsejében egy másik világ rejtőzött. A fülkékben fapadlót taposott a láb, a hát pedig nagy párnákkal kárpitozott padokba süllyedt. A süllyedő Ed lassan súlytalanná vált, a levegő éles hanggal szökött ki ajkai közül. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergén a szemüveg hagyta pirosló árkokat. Feje fölött halk madárcsicsergés hallatszott, majd a géphölgy újra zümmögni kezdett:
„Üdvözöljük a Homewayen! A következő megállónk: Oslo, végállomás. A becsült menetidőnk nyolc óra. Ha úgy érzi, ez túl hosszú idő, felhívjuk figyelmét a vonat első kocsijában található sokféle szórakozási lehetőségre. Minden további kocsiban egy éttermet és egy kellemes bárt talál. Ha bármilyen információra vagy segítségre van szüksége, a fülkékben található csengő megnyomásával jelezhet utaskísérőinknek. Köszönjük, hogy bennünket választott, kellemes és pihentető utazást kívánunk!”
A peronon füttyszó harsant, a vonat elindult, és az állomás egy folt lett az éjszaka ködében. Ed Elsker hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét. Hosszú ideje nem érzett ilyen békét; halkan, fáradtan felnevetett. Igen, hiányozni fog Boo Walder, hiszen a barátja – de akkor sem térne vissza erre a helyre. Soha.
Észrevétlenül suhant át az álomba, amíg a nyíló ajtó csattanása fel nem riasztotta. A küszöbön egy lány állt. Ed úgy látta, mintha egy bedobott kőtől fodrozódó tó tükre alatt állna. A lány belépett és lehuppant a vele szemben lévő ülésre, az arcát az ablakhoz nyomta, lehelete bepárásította az üveget. A férfi ujjai kábultan tapogattak az ülésen, míg végül az orra helyezték a szemüveget. A lány kibukkant a tó hullámzó felszíne alól, Ed pedig megköszörülte a torkát:
– Kislány, szerintem te eltévesztetted a kabint.
– Imádok utazni az esőben! – válaszolt a lány. – Az esőcseppek úgy gurulnak a szélvédőn, mintha az győzne egy flúgos futamban, amelyik előbb éri el a szélét.
A lány megkocogtatta az üveget, de a cseppek nem törődtek vele. Ed Elsker is kinézett, de ő csak a sötétséget látta. Nyilván többet aludt, mint gondolta, és eközben óvakodott köréjük az éjszaka. Felhúzta az ingujját, és ránézett ezüst karórájára. Éjfél után egyet mutatott.
– Menő ez az óra! Honnan szerezted? – kérdezte a lány csilingelő hangon.
– Ajándék a feleségemtől. A tizedik házassági évfordulónkra.
A lány lehuppant az ülésre, és lerúgta cipőjét, ami puhán a padlóra hullott.
– És hol van most a feleséged?
A lány felhúzta lábát, meztelen talpa az üléshez ért, mire Ed Elsker vágott egy grimaszt:
– Otthon – mondta.
– Miért nem jött veled egy ilyen jó kis utazásra? – kíváncsiskodott tovább a lány.
– Nem utazom. Dolgozom… Illetve, inkább csak: dolgoztam. – Ed egy pillanatnyi szünet után hozzátette: – Most hazatérek.
– Anyámnak nem kell vonattal járnia – mondta a lány -. Beül a kocsiba, és fél óra múlva már a munkahelyén is van!
– Hát, nem mindenki olyan szerencsés, hogy a közelben kap munkát.
– Oslóban élsz?
Ed Elsker kezdte egy kihallgatáson érezni magát. Kérdés sorjázott kérdés után, ahogy az esőcseppek az üvegen, mintha soha nem akarnának véget érni. Hallotta, ahogy karórája kínzó lassúsággal tördeli az időt. Nem akart mást, csak átaludni az utazást, hogy reggel legyen, és ő a kipihentek könnyű lépteivel szállhasson le a vonatról.
– Több mint négy éve nem jártam Oslóban – válaszolt engedelmesen a lánynak. A szél türelmetlen, hatalmas kezekkel csapott az ablakra, hideg leheletét pedig az ajtórésen keresztül fújta be a fülkébe. A lány megborzongott. Ed most vette észre, hogy csak egy vékony hálóing van rajta. Fura volt, hiszen már nyakukon volt a tél, az éjszakák mind harapósabbak lettek. Sóhajtva keresett a táskájában egy pulóvert, és odaadta a lánynak. Ahogy ujjbegyük összeért, a kislányé olyan hidegnek tűnt, mintha megfagyott volna.”
– Kedves ember vagy – mondta lány, és belebújt a ruha puha melegébe.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezte Ed Elsker most már kissé aggódva.
– Az első kocsiban A társalgóban. Gyerekek nem mehetnek oda, ezért azt tanácsolták, hogy fedezzem fel a vonatot. Szerintük nem lehet eltévedni egy mozgó vonaton.
„Nagyszerű szülők – gondolta Ed. – Hagyják, hogy kiskorú gyermekük felügyelet nélkül szaladgáljon. Mennyi, talán tízéves lehet?”
– És most fülkéről fülkére járva járva zaklatod utasokat? – kérdezte.
A lány felfújta az arcát, és dacosan keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Nem zaklatok én senkit. Különben is, a te fülkéd volt az első, ahová bementem. Kicsit magányosnak tűntél. Mindegyik fülkében családok és párok utaznak, csak te ültél egyedül a sötétben.
– Hát igen. Tudod: aludtam – motyogta Ed Elsker, és megdörzsölte a homlokát. Csend szivárgott közéjük; a lány komoran nézett rá, mintha mintha rajtakapták volna, hogy csokit lopott.
– Te is magányos vagy? – próbálta Ed Elsker elűzni a csendet, de a lány kerülte a tekintetét. Ed nem adta fel: – Akarsz sakkozni?
A lány kerek, nagy, barna szemeiből csillogó gombok lettek, ahogy a férfi előhúzott a bőröndjéből egy fehér és kék papírba tekert csomagot. Óvatosan lehúzta a ragasztószalagot a sarkokról, majd gondosan simára hajtogatta a csomagolópapírt. A csomagban egy apró sakk-készlet volt, kettő is elfért volna egy rendes sakktáblán. Úti-partikhoz épp megfelelőnek látszott.
– Tudsz sakkozni? – kérdezte Ed Elsker. A lány megrázta a fejét, és figyelmesen nézte, ahogy Ed felállítja a bábukat. A feketéket maga elé, a fehéreket a lány elé tette, aki elbűvölten tapogatta a figurákat, majd az egyiket a kezébe vette és a fény felé tartotta.
– Ez a királynő – mondta Ed. – Ő a legerősebb bábu a táblán.
– De hát ez egy nő – mondta a lány, és újra a király mellé helyezte a királynőt. – Apám szerint a nők nem olyan erősek, mint a férfiak.
– Hát… az apád talán kissé elavultan gondolkodik… Én viszont az anyámra gondolok, aki megszült, féltett és védelmezett és felnevelt. És a feleségemre gondolok, akinél nem ismerek ambiciózusabbat, akit nem kell félteni éles helyzetekben sem, aki mindig megállja a helyét. És a lányaimra gondolok, akik okosabbak, mint én valaha is lehetek. Az idősebbik egy kínai harcművészet, a Wushu gyakorlója, és messze jobb férfi társainal. Az erőd nem a nemedből fakad, hanem az akaratodból, a tapasztalataidból és az eszedből. A sakkban a királynő ezt a fajta erőt testesíti meg.
Ed ezután elmagyarázta a játékszabályokat és az egyes bábuk mozgását. A lány kezében remegett a gyalog a nyitásnál, és utána is egy sajtkukac nyugalmával játszott. Ed Elsker kíméletesen bánt vele, de persze így is könnyedén nyerte az első két partit. A lány csalódott volt, de harmadszorra már megizzasztotta kissé a férfit. Kezdtett ráérezni: kétszer sakkot adott, egyszer pedig kis híján mattot.
– Amikor kicsik voltak, minden vasárnap sakkoztam a lányaimmal – mondta Ed. – Az volt mindig a hét csúcspontja. Ha valamelyik lányom megvert, zálogba adtam neki egy szabadnapot a következő hetemből. Aznap nem dolgozhattam, hanem elvitem őket sétálni vagy a halpiacra. Csak hát még olyan kicsik voltak, hogy ritkán nyertek… négyszer vagy ötször, ha jól emlékszem. Bárcsak gyakrabban veszítettem volna!
– Hiányoznak azok az idők? – kérdezte a lány.
A vonat hirtelen megrázkódott, figurák dőltek fel a sakktáblán.
– Minden nap.
Egyértelmű lett, hogy megállnak. A fékek csikorogtak, a vonat rángatózva lelassult. Ed Elsker gyanakvóan összehúzott szemekkel nézett ki az ablakon. Az eső elállt, a sötétség fénysálat húzott a tengert szegélyező halvány, fázós dombokra.
– Ez még nem lehet Oslo – morogta. – Itt valami nem stimmel.
A lány lecsúszott a párnákról, és belebújt apró cipőibe.
– Itt kell leszállnom – mondta.
– Te miről beszélsz? Ez nem egy megálló! Ez a vonat nem áll meg Oslóig. – mondta Ed Elsker, de a lány szomorúan rázta a fejét:
– Innentől egyedül kell menned! Jó utat kívánok!
Felpattant és Ed felé intet. Ahogy kinyitotta az ajtót, Ed azt kérdezte:
– Amúgy mi a neved?
– Hannah Sue – mondta a lány, és az ajtó becsukódott mögötte, árva tereket hagyva maga után. Az üléspárna még őrizte háta emlékét, és az orra nyoma még mindig ott virított az ablaküvegen.
– Milyen különös – gondolta Ed. – A lányaimat ugyanígy hívják. Hannah és Sue.
A Homeway, mintha megrázta volna magát, néhány jókora zökkenéssel újra elindult – de a hangszórókból nem csilingelt megnyugtató közlemény, amiben bocsánatot kértek volna a menetrenden kívüli megállóért. Ahogy a vonat nekilódult, a sakkfigurák lecsúsztak a tábláról, hogy a padló vastag szőnyegén fejezzék be rövid, néma zuhanásukat. Ed Elsker nagyokat nyögve hajolt le értük, és közben minden egyes csontjában érezte az öregedés forró tűszúrásait. Összecsomagolta a sakk készletet, miközben a gyomra váratlan kordulással adott hírt magáról.
Elindult az étterem felé, és kissé furán érezte magát. A világ valahogy más lett, valami megváltozott. A fülkékben, amik fénnyel és vidámsággal voltak tele induláskor, most csak egy-két ember gubbasztott a sötétben. Az elsőben egy kisfiú ült, aki szorosan a mellkasához szorította plüssmackóját; kettővel odébb egy idős asszony puha fedelű könyvet olvasott, mellette a férje szundikált. A harsány nevetés, amely idefelé fogadta, mostanra a teljes csendbe merült. Persze az is lehet, hogy az utasok tényleg unatkozni kezdtek és átmentek az első kocsiba, szórakozást keresni. Ed végigsétált a hosszú-hosszú folyosón a túl sok kabin mellett – egyik sem volt tele – majd benyitott az étterembe. A gyertyák barátságosan pislogtak a fehér asztalokon, de csak pazarolták a fényüket, mert a legtöbb szék üres volt.
Még le sem ült, a pincér máris ott termett.
– Jó estét, uram, parancsol egy aperitifet?
– Egy pohár merlot-t kérek – mondta Ed enyhe ingerültséggel a felszolgáló kissé túl közvetlen modora miatt. Aki már el is suhant leadni a rendelést. Az étlap kicsi volt, épp elfért Ed tenyerében, és összesen csak két fogást kínált. Két igencsak meglepő nevű fogást: „Judith marhahús tekercseit” és „Spagettit vanília öntetttel a’ la H & S”.
– A merlot-ja! – érkezett vissza a pincér. – Sikerült választania?

Ed Elsker szemügyre vette a marhaszeletet. Az előételtől – madársaláta – a húskötöző fehér zsinegig minden éppen olyan volt. Tétován felemelte az evőeszközöket, és belevágott a húsba. Ahogy mindig, most is barna lé szivárgott a kés alól, és a pirított hagymában sült hús mámorító illata vette ostrom alá az orrát. A szemét könnyek rohamozták meg: végül az ajkához emelte a falatot. Az íz is ugyanolyan volt, mint régen, mintha most is ott állna a konyhájukban, a foltos kötényében, hogy nekilássson elmosogatni a piszkos tányérokat. Minden harapással színesebb, élőbb lett a régi, kifakult kép, míg végül minden egyes darabka a helyére került. Ed vállai megremegtek, nehezen tartotta meg a villát. A pincér az asztalhoz ugrott és megmentette a borospoharat a végzetes zuhanástól, amit Ed figyelmetlen bal keze rendelt volna a sorsául.
– Sajnálom – suttogta Ed Elsker könnyek közt, arcát a szalvétával törölgetve. A pincér szakszerűen mosolygott rá.
– Nincs miért bocsánatot kérnie, uram. Ízlik az étel?
– Igen, fenséges. Olyan íze van, mint… – kereste a megfelelő hasonlatot, de nem tudta szavakba önteni megmagyarázhatatlan érzéseit.
– Otthonos? – A pincér által megtalált szó enyhített a zavarán. Ed Elsker bólintott.
– Pontosan. Olyan az íze, mint otthon.
– Amúgy épp most értünk az alagúthoz. Ha kívánja, elkísérhetem a társalgóba, onnan nyílik a legjobb kilátás – tájékoztatta a pincér, amikor Ed az utolsó falatot is megette. Ed a hatalmas adagtól elpilledve állt fel, hogy kövesse a pincért, akinek a cipője minden egyes lépésnél kopogott, akár a sztepptáncosoké.
– Jól érzi magát a Homewayen, uram? – kérdezte a pincér anélkül, hogy hátranézett volna. A fiú Ed Elsker tempójához képest kissé túl gyorsan haladt, de a vonat hosszú volt, az idő pedig rövid.
– Igen, köszönöm – válaszolt.
– Várja már, hogy megérkezzünk Oslóba?
– Semmire nem vágyom jobban.
– Nem fog hiányozni, amit otthagy? A munkája, a barátai?
A pincér biccentett egy elsuhanó utasnak, majd kinyitotta a következő kocsi ajtaját Ed Elsker előtt.
– Szerettem a munkámat, és legjobb barátom volt a kollégám, de a végére már elfáradtam. Alig várom, hogy otthon legyek. De, persze, a barátom hiányozni fog, úgyhogy remélem, előbb-utóbb meglátogat.
– Bízom benne hogy, így lesz… Megérkeztünk, ez itt a társalgó. Viszont engem hív a kötelesség, vár az étterem.
A pincér a nehéz faajtóra mutatott, amelyen egy aranyszínű „Lounge” felirat hivalkodott.
– Köszönöm – mondta Ed. – Megkérdezhetem a nevét?
– Boo, uram – hajolt meg a fiatal pincér, és visszaindult a vonat végébe. Ed Elsker egy hosszú pillanatra utánanézett, mielőtt belépett a társalgóba. Hűvösebb volt itt, mint a vonat többi részén, valószínűleg azért, mert a falak és a mennyezet teljes felülete üvegből készült. Ed ámulva lépett az ablakhoz és kinézett. Reflektorok szórták a fényüket a sötétben, megvilágítva egy, a feje fölött arany csillogásban úszó halrajt. Az alagút a víz alatt vezetett hazafelé, a legcsodálatosabb halak között, amiket Ed Elsker valaha is látott. Nem féltek a vonattól: egészen közel jöttek a száguldó járműhöz, és mellette úsztak, amíg képesek voltak lépést tartani. Három, az üvegre rátapadt tengeri csillag között egy angolna parádézott fel-alá az ablak előtt.
Ed Elsker ámultan ült le egy forgószékbe, amellyel körbe tudott forogni, és csodálta a körülötte lévő lényeket. Egy másik világban jártak. Úgy kellett lennie, mert ilyen látvány nem létezett az ő világában, ilyen misztikus és ennyire csábító. Bizsergett a lába: ki akart mászni, hogy együtt ússzon a halakkal – még ha nem is tudott úszni. Az élmény koronaékszereként a halak; a kékek, a pirosak, a narancssárgák és zöldek – mind világítottak; a tenger a létező legkáprázatosabb színekben ragyogott.
– Hihetetlen! – kiáltott fel Ed Elsker.

A boldogság, amit a színpompás tenger okozott, épp a feje búbjáig ért, amikor kiszállt a Homewayből. Akárha újjászületett volna: frissnek és tisztának érezte magát. Maroknyi utas volt csak körülötte, a töredéke annak, amennyire emlékezett. Ed izgatottan dudorászva kis híján átugrott a peronon, fel, egyenesen a felhők közé, amikor meglátta őt. Egy táblát tartott a kezében, amelyen Ed neve állt, rózsák és szívek között. Amilyen gyorsan csak öreg csontjai ropogva engedték, Ed odarohant hozzá, és a karjába vetette magát. A tábla a földre huppant. Ed végül is elért a felhők fölé, amikor belélegezhette a nő az illatát és a karjában érezhette a testét.
– Mennyi idő telt el azóta? Négy és fél év? – kérdezte Ed Elsker mind szorosabban ölelve nőt.
– Tudod, itt jóval gyorsabban telik az idő. De minden áldott nap hiányoztál – válaszolt a nő lágy hangon, és megszorította Ed vállát. Aztán kibontakoztak az ölelésből, és ujjaikat egymásba fonva, csendes léptekkel elindultak.
– Hogy van Hannah és Sue? – kérdezte a nő. Ed elgondolkodva hajtotta hátra a fejét.
– Nagyon elfoglaltak. Hannah megnyeri a wushu-bajnokságot, arra mérget vehetsz, Sue-nak pedig babája született tavaly. Nem is gondolnád, mennyire nehezen viselte az első időket. De már teljesen egyenesbe jött.. ahogy egykor az édesanyja. Mostanában viszont sokat betegeskedik.
– Érzem, hogy meg fog gyógyulni, biztosan érzem. Erős lány. Vasgyúró volt gyerekként is, fittyet hányt a betegségekre. Na és Boo?
– Elköszöntem tőle, mielőtt elindultam. Kicsit szomorúnak tűnt.
A nő mosolyogva bólintott:
– Igen, mind azok.
Odasétáltak egy magányosan álló padhoz, és leültek rá.
– Ha eljön az ideje, őket is elhozzuk az állomásról.
A nő fejét a férfi vállára hajtotta, és halkan suttogott:
– Isten hozott itthon, Eddi.
– Végre hazaértem, Judith.